HELYCSERE

Helycsere (apámmal) 

Te elmentél s én itt maradtam.

Vagy én mentem s te maradtál?

Ugyanúgy kattognak ízületeim, 

mint egykor neked,

ha lépcsőn megyek felfelé.

Ugyanúgy falatozom bicskavégről,

s dobálom magamba az ételt, mint te.

Ugyanúgy libabőrös a nyakam,

mint volt a tiéd, 

míg tiéd volt a nyakad,

(most vajon kié?),

emlékszem, hogy irigyeltem,

milyen férfiasnak tűnt.

Ugyanúgy vacakol a térdem,

mint a tiéd, fokozottan ügyelnem kell rá.

Ugyanúgy kisebesedik olykor szájam

a pocsékul mosogatott éttermi poharaktól,

mint a tiéd.

Ugyanúgy bratyizok sorbaálláskor az emberekkel,

ahogyan te szoktad, cinkosan.

Ugyanúgy idézgetek félhangosan,

színészkedve fejből vagy könyvekből,

ahogy tőled hallottam.

Ugyanúgy szégyellős dünnyögésbe vész 

gyengédségem,

mint a tiéd.

Ugyanúgy faragok ceruzát, fogpiszkálót,

ahogyan tőled lestem el.

Ugyanúgy felcsattanok ingerülten,

ha barkácsolok, s valami nem jön össze,

ahogy veled is megesett.

Ugyanúgy emlegetem a dolgok 

tetves, nyavalyás mindenségét,

ahogy te emlegetted.

Ugyanúgy lobog bennem, 

ahogy benned lobogott

az az elpusztíthatatlannak hitt láng, 

melyet mohó életösztönnek nevezhetünk,

rajta, kihasítani helyünket a térben,

szolgálni azokat, akiket szeretünk,

küzdeni végkimerülésig,

roskadásig cipelni terheket,

elszöszmötölni szaporátlan aprómunkával,

belefeledkezni tűnődő pillanatokba,

századszorra kezdeni elölről.

Elmentem helyetted,

itt maradtál helyettem.

(Lackfi János)

Dicsérlek, Uram, amiért nekem adtad kedvesemet

ZSOLTÁROS

Dicsérlek, Uram,

amiért nekem adtad kedvesemet,

lelkem helyett lelkemet,

okos kertészemet,

növekedésem ösztönzőjét,

burjánzásom visszanyesőjét,

akiben megtalálhatom mindazt,

amire érdemes volt sóvárognom.

Add, hogy fájdalmat neki ne okozzak,

hogy fájdalmában osztozni képes legyek,

s ha osztozni nem is tudok,

ha terheit átvenni gyenge is vagyok,

legalább mellette álljak,

ott legyek, jelen legyek,

vele legyek,

jelenlétében legyek,

jelenlétembe vonjam őt,

átéljem és az enyémbe

olvasszam életét.

Add, hogy rá ne telepedjek

rettentő önzésemben,

ki ne pusztítsam, mint kertben

feledett lavór az alatta elsatnyult füvet,

hagyjam lélegzethez jutni,

ne csörtessek érzéketlenül előre,

ne csapódjanak arcába

a kezemből kiszabaduló tüskés indák,

hanem észrevétlenül elhajlítsam

útjából az ágakat,

elgördítsem az akadályokat,

hogy ne ejtsek rajta véletlenül sem sebet,

hogy ne őrizgessek semmi véletlenül ejtett sebet,

hogy ne essek a meddő versengés vétkébe,

hogy ne akarjak mindig okosabb lenni,

hogy szabadon engedjem,

mint egy madarat,

és szabadnak várjam vissza,

mint egy madarat.

(Lackfi János)

MINT A BOLTÍV ANGYALSZÁRNYA

Én előtted nem is voltam,

aki voltam, nem én voltam,

nem is élve, hanem holtan,

önmagamból kifordultan.

Mint a boltív angyalszárnya,

úgy hajoltunk mi egymásra,

terhünk tesszük csak egymásra,

vállam terhed nyugovása.

Vérem-véred egy keringés,

én a vászon, te a hímzés,

keringeti véred vérem,

vérem helyett vértestvérem.

Ha moccanok, megsebezlek,

úgy szorítasz, lélegezzek,

egyet moccansz, megsebezhet,

ha lehelsz, belélegezlek.

Mint a boltív angyalszárnya,

úgy hajoltunk mi egymásra,

repülésre, maradásra,

talpig öröklétbe ásva.

(Lackfi János)

Isten ott él bennem

 Isten ott él bennem,

hiszen ő teremtett, 

rámásolta arcát arcomra,

belém lehelte lelkét,

évmilliókkal ezelőtt

ő álmodott meg magának engem,

mert mindennél jobban vágyik 

kettesben lenni velem,

és nem baj, hogy nem vagyok rá méltó,

van hatalma méltóvá tenni engem.

Persze a saját kis gondjaim, bajaim,

életem, vágyaim, sebzettségeim

annyira zsibongnak koponyámban,

hogy ha leülök vele kettesben,

nyilván rám tör az érzés:

igazából magamra maradtam.

Még jó, hogy évezredekkel ezelőtt

mások fülébe súgta igéit, 

dünnyögjék tovább fülből fülbe,

felüthetem a Könyvet,

amibe mindezt feljegyezték,

és olvashatom belőle, 

amit nekem szeretne mondani:

„gyermekem vagy örökké,

magamból szültelek téged

a hajnalcsillag előtt, 

kedvem telik benned,

legyél folyóvíz mellé ültetett fa,

zöldellj minden időben,

elárasztalak édességgel,

mert nem a pusztítás, 

hanem az élet Istene vagyok, 

azt akarom, 

hogy ne a halál árnyékában ülj, 

hogy életed legyen,

és túlcsorduló bőségben legyen”

És minél többet olvasom, 

annál jobban felismerem a hangját, 

és hálát adok mindazért,

amit kaptam, láttam, ízleltem, 

mert a hálaadás a beszélgetés előszobája,

és dicsérem őt a tengerekért, a vulkánokért,

a paradicsommadarakért és a csikóhalakért,

mert a dicséret a szeretet pecsétje,

és minél többet kérdezgetem,

annál biztosabban jön a válasz,

SMS-ben, szóban, kutyaugatásban,

autók rendszámtábláin, óriásplakáton,

dalokban, képekben, álmokban, 

mások szavaiban. Lassú folyamat,

de tartós örömöt, békét ad, 

bekapcsol a kegyelem hatalmas

áramlásába.

(Lackfi János)

HALLOD-E, TE TÜKÖRKÉPEM

Hallod-e, te tükörképem,

Apukám volt ilyen éppen.

Ne mocorogj, maradj szépen,

Mint nagyanyám régi képen.

Az ő arcuk az én arcom,

Ők álmodnak, ha én alszom,

Az ő szemük az én szemem,

A fejükkel emlékezem.

Fenn élnek ők a padláson,

A határba mind kilásson.

Kinn élnek a temetőben,

Ha kiszöknek énbelőlem.

Énbelőlem bár kilépnek,

Éjjel-nappal velem élnek,

A fejemet simogatják,

A vállamat lapogatják.

Lapogatják a vállamat,

Alusznak a szívem alatt.

Ha lefekszem, ha felkelek,

Kezük fogom, mint egy gyerek.

Ha én nézek, ők is néznek,

Esznek velem lépesmézet.

Ha én megyek, ők is mennek

Útjain a végtelennek.

(Lackfi János)