HELYCSERE

Helycsere (apámmal) 

Te elmentél s én itt maradtam.

Vagy én mentem s te maradtál?

Ugyanúgy kattognak ízületeim, 

mint egykor neked,

ha lépcsőn megyek felfelé.

Ugyanúgy falatozom bicskavégről,

s dobálom magamba az ételt, mint te.

Ugyanúgy libabőrös a nyakam,

mint volt a tiéd, 

míg tiéd volt a nyakad,

(most vajon kié?),

emlékszem, hogy irigyeltem,

milyen férfiasnak tűnt.

Ugyanúgy vacakol a térdem,

mint a tiéd, fokozottan ügyelnem kell rá.

Ugyanúgy kisebesedik olykor szájam

a pocsékul mosogatott éttermi poharaktól,

mint a tiéd.

Ugyanúgy bratyizok sorbaálláskor az emberekkel,

ahogyan te szoktad, cinkosan.

Ugyanúgy idézgetek félhangosan,

színészkedve fejből vagy könyvekből,

ahogy tőled hallottam.

Ugyanúgy szégyellős dünnyögésbe vész 

gyengédségem,

mint a tiéd.

Ugyanúgy faragok ceruzát, fogpiszkálót,

ahogyan tőled lestem el.

Ugyanúgy felcsattanok ingerülten,

ha barkácsolok, s valami nem jön össze,

ahogy veled is megesett.

Ugyanúgy emlegetem a dolgok 

tetves, nyavalyás mindenségét,

ahogy te emlegetted.

Ugyanúgy lobog bennem, 

ahogy benned lobogott

az az elpusztíthatatlannak hitt láng, 

melyet mohó életösztönnek nevezhetünk,

rajta, kihasítani helyünket a térben,

szolgálni azokat, akiket szeretünk,

küzdeni végkimerülésig,

roskadásig cipelni terheket,

elszöszmötölni szaporátlan aprómunkával,

belefeledkezni tűnődő pillanatokba,

századszorra kezdeni elölről.

Elmentem helyetted,

itt maradtál helyettem.

(Lackfi János)