Semmiért egészen

 Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

(Szabó Lőrinc)

Panasz és vigasz

Szörny hirekbe vakulva-süketülve
indultam… Zeng a hegy, a nap
ragyog, de folyton elakad,
elakad a szivem s a lábam,
és hallva vig dalokat
szinte elsirom magamat:
Boldog tücskök, szerelmes madarak,
hát ti is vagytok a világon?

Vagytok még ti is? Megvagytok? A dal zeng.
Megvagytok? – kérdem ujra, meg
ujra, mintha a szivemet
biztatnám hinni: Vagytok ugye?! Mégis!
S elönt, mint jó könny a szemet,
a melegítő szeretet,
hogy maradt még, hogy van még valahol
a harcon kívül, van egyéb is.
Van, van, – súgom (vagy talán gondolom csak)
és mintha túlcsapna szegény
testemen az édes remény,
hogy a jónak sincs soha vége:
a külső öröm már az én
dalomként visszhangzik felém
s elhiteti, hogy odabent nem is
oly nagy a sziv keserüsége.
És felsóhajtok, sohsincs veszve minden,
hisz ahogy az örök panaszt,
magam teremtem a vigaszt:
azt, hogy észreveszem a szépet,
azt, hogy látom és hallom, azt,
hogy még utánzom a tavaszt
s beszélek, mint ti, tücskök, madarak,
ági-füvi kis hős zenészek!
(Szabó Lőrinc)

Őszi fák

Láttalak, lomb, mikor születtél,
fiatalon!
Mint kívül a gesztenyefák,
ép oly magas az ablakom:
az ablakot a kék tavaszban
zöld ujjongásod lengte be
s még ráncos volt minden kis leveled,
mint az ujszülöttek keze.
Ráncos vagy most is, gesztenyelomb,
ráncos megint,
mint bőr vagy öreg papír zörögsz,
ha a szél megráz odakint,
de ha fele kincsed lent röpül is
a földön ide-oda,
még beragyogsz az ablakomon,
gesztenyefáim aranya.
Beragyogsz: ha kisüt a nap,
ezer meg ezer kis kezed
egyenkint markolja a fát
és fölgyujtja a végső perceket:
gyönyörű vagy! S akármilyen
reménytelen,
ez a tékozló szépség, ez a dac
tetszik nekem.
Örökké kellene élni, de
ha nem lehet,
küzdj bátran és búcsúzz vigan:
így veszni szebb;
küzdj és örülj s hogy buksz, nyugodj
büszkén bele, –
arany voltál, szemét leszel,
szépség szemete.
Küzdj s tékozolj! Arany levél,
halál lepkéje, gyúlj ki, szállj!
Most ég el a nyár, és nem is
szomorú ez a szép halál.
Küzdj s tékozolj! Ne bánd, milyen sírt
igér a szél s az út sara:
ragyogj, őszi lomb! – Bárcsak én is
így pusztulnék el valaha.

( Szabó Lőrinc ) 

Szabó Lőrinc: Ez már kereszt

Mi voltam? A szivacs szomja. Nehéz
vonzásuk álma. Vagy emléke? Kész
elmélet, mely, ragasztott szárnyait
zuhanni látva csak csodálkozik.
Bizonytalanság, s düh miatta, dac;
befelé sajgó, szüntelen panasz:
kagyló-lélek, melynek kérge ha volt,
héja, legfeljebb kölcsön. A legutóbb
olvasott könyv óriás szavai
és törpe tapasztalat. Piaci
kofák között szokrateszi vita
s megfutamodás: a tett undora.
Sok félreértés és még több magány.
A kétely merengése önmagán
s a világon. És gyönyörvágy, melyet
bő vér szít és még bővebb képzelet,
majd önvád tapos. Mi voltam? Ez, és
ez már kereszt és megfeszíttetés.

Ébredés

Szabó Lőrinc
Ébredés

 Áttetsző arany ingében ragyogva
jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok...és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet...Ő
ép fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!... - sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.