Isten ott él bennem,
hiszen ő teremtett,
rámásolta arcát arcomra,
belém lehelte lelkét,
évmilliókkal ezelőtt
ő álmodott meg magának engem,
mert mindennél jobban vágyik
kettesben lenni velem,
és nem baj, hogy nem vagyok rá méltó,
van hatalma méltóvá tenni engem.
Persze a saját kis gondjaim, bajaim,
életem, vágyaim, sebzettségeim
annyira zsibongnak koponyámban,
hogy ha leülök vele kettesben,
nyilván rám tör az érzés:
igazából magamra maradtam.
Még jó, hogy évezredekkel ezelőtt
mások fülébe súgta igéit,
dünnyögjék tovább fülből fülbe,
felüthetem a Könyvet,
amibe mindezt feljegyezték,
és olvashatom belőle,
amit nekem szeretne mondani:
„gyermekem vagy örökké,
magamból szültelek téged
a hajnalcsillag előtt,
kedvem telik benned,
legyél folyóvíz mellé ültetett fa,
zöldellj minden időben,
elárasztalak édességgel,
mert nem a pusztítás,
hanem az élet Istene vagyok,
azt akarom,
hogy ne a halál árnyékában ülj,
hogy életed legyen,
és túlcsorduló bőségben legyen”
És minél többet olvasom,
annál jobban felismerem a hangját,
és hálát adok mindazért,
amit kaptam, láttam, ízleltem,
mert a hálaadás a beszélgetés előszobája,
és dicsérem őt a tengerekért, a vulkánokért,
a paradicsommadarakért és a csikóhalakért,
mert a dicséret a szeretet pecsétje,
és minél többet kérdezgetem,
annál biztosabban jön a válasz,
SMS-ben, szóban, kutyaugatásban,
autók rendszámtábláin, óriásplakáton,
dalokban, képekben, álmokban,
mások szavaiban. Lassú folyamat,
de tartós örömöt, békét ad,
bekapcsol a kegyelem hatalmas
áramlásába.
(Lackfi János)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése