Hazatérés...

 Most múlik pontosan...

Anyám szemében kapzsi féltés.

Apám szemében görbe vád --

hogy megjöttem, fölhozta mégis

a legvénebb üveg borát.

Kutyánk bőrbeteg és öreg már,

csupa csont... nézni siralom.

Nemsokára, tudom, elássák

a lucernás domboldalon.

Vacsorázunk. Pár szó -- és csönd lesz.

És az a csönd úgy kiabál.

Mintha az étel sótlan volna,

mikor púpozva van a tál.

Rámnéz anyám, rám néz apám is:

Nem az van itt már, aki volt?

És fönn az égen, úgy mint régen,

rostokol a nagybajszú Hold.

Annyit játszottunk a kutyánkkal

együtt, mind vad imposztorok!

Most, hogyha fejét megsimítom,

végigvonaglik és morog.

Miért nem tudunk már örülni,

ha étel és bor oly remek?

Miért vagyunk mi mind a Földön

olyan örök idegenek?

Miért nem tudok sírni, bőgni,

hogy megvénül anyám-apám

anélkül, hogy megsimogatnám

az arcukat, mint hajdanán?

Három holt idegent takar majd

a borostyános kriptabolt.

És fönn az égen, úgy mint régen,

rostokol a nagybajszú Hold.

(Weöres Sándor)