Megint Anyámról álmodtam az éjjel,
ezüstös haján megcsillant a fény,
ajka mosolygott, s szeme olyan kék volt,
mint az augusztusi kéklő, tiszta ég.
Halkan hívott, s a vállam simogatta,
arcára néztem s láttam, mily fehér,
barázdát szántott a zord idő rája,
de nekem így is szebb volt bárkinél.
Ma már arcát csak álmaimban látom,
bár a fiókban ott lapul a kép,
amelyen arca szinte még sugárzik,
s szinte hallom hangját, ahogyan beszél.
Olyankor fáj. És megadnék mindent,
ha csak egyszer is jönne még felém,
hogy elmondjam néki, mennyire hiányzik,
s mióta elment, szívem csupa dér.
Akkor még én is sokkal ifjabb voltam,
s nem sejtettem, hogy mennyire nehéz
nélküle minden, s olyan árva lettem,
mint az őszi szélben hulló falevél.
Látod, Anya? Már öreg lettem én is.
Arcom fakul, s már hajam is fehér,
s most a gyermekeim én is éppúgy várom,
épp olyan féltőn, mint te egykor rég.
Az én időm is már lassan télbe fordul,
s már csak álmaimban indulok feléd,
de ugyanúgy élsz az emlékeimben,
s hiányzol, Anya! Ugyanúgy, mint rég.
(Meggyesi Éva)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése