Csak ültél anyám némán az ajtó figyelve,
mikor kattan a zár, és én mikor lépek be,
hogy fejet hajtsak előtted megszégyenülten,
mert most is, mint mindig későn érkeztem.
Csak ültél némán, s könnyed hullattad,
miközben igazi fájdalmad, visszafojtottad,
hogy meg ne lássam soha szelíd szemedben,
milyen érzés sírni az éji csendekben.
Csak ültél és hűen vártál, reggel, délben, este,
mindegy hogy éj volt, vagy éppen napfelkelte,
te csak vártál anyám, vártál rám rendületlenül,
mint kinek az akarata sohasem gyengül.
Te tudtad, hogy az anyák mind-mind ilyenek,
visszafogják könnyeiket, és nem keseregnek,
nem mutatják fájdalmukat, sem szenvedésüket,
mert szívükben végtelen a gyermek-szeretet.
(Kun Magdolna)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése