Pattan a lakat, nyög a zár
ahogy megmozdul a kilincs,
vállam fölött beszökő fény
lopva les be, de benn már senki sincs.
Repedezett a mennyezet,
mint kapától feltört tenyér,
közepén életvonal fut,
de deltaágra szakad, véget ér.
Agg mész sárga pora pereg,
bennük apám utolsó sóhaja
elterül a beton padlón,
és eltűnik, mint vizes lábnyoma.
Ágyán csak emléke pihen,
cipőim suttogva lépnek,
tenyerem langya élt simít
a lepedőn gyűrődő emléknek.
Pók szalad, nézem keresztjét,
közben szövöm lyukas imám,
de fonalam hamar elfogy,
soha nem volt fekete bibliám.
Az asztalon gyertya csonkja,
a kanóc viaszba zárva,
piros fejű gyufaszálak
már nem indulnak tüzes csatára.
Utolsó beszélgetésünk
szavai keringnek bennem,
ő már beteg volt, de tréfált,
én belül sírtam, kívül nevettem.
Ősz hajába bújt a tavasz,
arcán virult a pipacs láz,
mikor elbúcsúztam tőle,
nem tudtam, Isten rá már nem vigyáz.
(Tóth János Janus)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése