Kálvin

Két arca van: az egyik rám mered,
Mint büszke kőszirt nyüzsgő völgy felett,
Lelkünkbe néző lelkiismeret.

Dacos kemény arc. Gránitból faragták.
Tekintete a végtelen szabadság.
Belécsonkulnak gyilkos, balga szablyák.

Századok fölött virraszt egyedül,
Magányos, büszke csönd veszi körül,
Lelkén az óriások gondja ül.

A másik arca szenvedő, szelíd…
Hordozza titkon mások könnyeit;
S magányok mély völgyébe rejtezik.

Alázatos arc… remegő gyerek…
… Amazt mi látjuk, földi emberek,
Ezt csak az Úr, a csillagok felett.

(Muraközy Gyula)