Tompa Mihály: Sirató

Kõrösnél az ó temetõ

Sirató nevét honnan vette?

A legvénebb siremlék mondja meg,

Mely századoktól áll felette;

A legvénebb emlékszobor pedig

Az õsrege, s barnult irása

Gyász idõk hosszu sóhajtása,

Mely halkan, de fájón emelkedik.

_____________

Tatárfutás volt; csendes tüzhelyét Elhagyta a föld árva népe, Rémülten búván erdõk, nádasok Kétesen védõ rejtekébe. Míg a szülõ sikoltó magzatit Karjára és ölébe szedte: A roskadásig megterhelt fiú Megélemült apját vezette. Vagy a pogány gyilkos dühének, Vagy éhhalálnak martaléki; Mig földig égtek a gazdag tanyák, S az alföldnek boldog vidéki.

Közel Kõröshez, rég beomlott Földvárnak halma látható; Vizbástya, mely köríti védve, Posványos, káka-fedte tó. Holott a hóka szárcsa költ, S fürészfogával nõ a kollokán; Hol jár a Délibáb tünõ vizével, És a lidérc bolyong muló tüzével, Az nappal és ez éjszakán. A zaklatott nép, a futáskor, Magát a vízi várba vonat, Holott remény és rettegés közt, Vala ébren, éjjel s naponta, S mély hallgatásban a rideg vár Élõ halottak sirja lõn, A kínos életrõl jelentést Csak a szivek gyors dobbanása tõn. Vagy néha hangzott élesen Egy ébredõ kisded sirása, S reá, szorongó édesanyja Elcsillapító suttogása.

Volt a várban egy özvegy asszony, Három legény fiával egyben; Mátkája volt már mind a három Legénynek, járván véle jegyben. S kettõ, szelid vigasztalás közt, Ölelvén derekát, Ápolgatá a bús üregben, Lankadt menyasszonyát. Szólítá most a harmadik Mátkáját, halkan, csendesen …

A szózat szájról-szájra ment, De a leány nem volt jelen. ,Isten kezében életünk! –  Szól a legény most hangosan– Legyen meg õ szent akaratja, S mi rólunk elvégezve van; De én a várat elhagyom, Veszélybe' van menyasszonyom!' «Mi kába gondolat…! Halálba döntenéd magad …?» ,Az Úr nevére esküszöm: Hogy mátkámmal halok vagy élek!' «Megállj fiú, az Istenért …! Gondold meg: egy és ennyi lélek …! Árúlónkká teend az ut, És a pogány nyomunkba jut! » ,Menyasszonyom veszélybe' van …! Szólott az ifju és szemének Fénnyel sugárzó tűkörén Elszánás, és hüség ülének. «Isten kezében életünk … Testvér! megállj, veled megyünk, Bár jussunk a halál révére!» Szólt a legény két jó testvére.

S könyhullatási a kezét Fejére kulcsoló szülõnek, Rimánykodási a szegény Lányoknak mind hiába lõnek. Bucsúra nyultak a kezek … A forró ajkak összeforrtak, A forró könnyek összefolytak; És a fiúk – eltüntenek.

______________

Miként a nyári zivatar, Dörgésiben tovább-tovább vonúl: Mind távolabb járt a pogány, Az elpusztított föld határitúl. S a mátka, szíve kedvesére, Az agg szülõ édes fiára, A földnek népes rejtekében Mindegyre és hiába vára. S midõn a hirrel visszajöttek, Kik voltanak kiküldve kémûl, –  A pusztulást búsan beszélve meg– Az éhezõ s eltikkadott sereg Kibútt a földvár rejtekébűl; De háza táját meg nem ösmeré, Megváltozott a föld alakja; Nem tudna rajta mit pusztítani A felgerjedt Isten haragja. Fehér csordák, nyerítõ ménesek A tágas pusztán nem legeltenek; De az százszorta kínosabb, Hogy ömlött annyi honfi vére, Vagy jutván a pogány kezére, Rabszíj s inség sanyarta rab. S a halvány mátkalány, És a kisirt szemû anyának, Az esdekelve várt Fiúk elébe nem futának.

Véres homokban, a várhoz közel, Merev holtak feküdtenek; Szegény szülõ s özvegy menyasszonyok! Maradt-e rájok könnyetek? A mátkahûség, s a testvéri Elolthatatlan szeretet; Itt nyujta véres áldozatra Három virágzó életet. Mert amidõn a jó testvérek, S a feltalált szép mátkalány A mentõ vár felé menének: Rájok tört lesbül a pogány; S hogy nem vezették a dühös hadat Az elbútt társak rejtekére: A gyilkoló fegyvernek élitül Omlott a hívek drága vére.

És esküjéhez az Ifjú hiven hala; Hideg keblén feküdt Hideg menyasszonya.

Pusztán maradtam, mint a megszedett Szõlõ az õsznek idejére! Szólt a szülõ, s a két leánnyal Borúlt a hívek tetemére! Majd sirt ásának a gyászos helyen. A tiszta hûség vértanúinak, Hogy akik egymásért vérzettek el, Egymás porában megnyugodjanak. És még sokáig a gyászló szüle, –  Karom vezetvén a két bús leány– Kijárt a kedves sirhalomhoz A nap nyugalmas alkonyán. Meg-megsiratván a zöld hant felett, A három nõ, a mátkát s gyermeket.

_____________

Hol a nép elhunyt kedvesit Nyugodni – késõbb – földbe tette: Kõrösnél az ó temetõ Sirató nevét innen vette.