Oly korban élek én

Oly korban élek én, hol immár szégyen a tisztesség,
Hol a fárasztó, kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják sokaknak oly sokan,
Hogyan is mozoghatsz hazugságban élve, otthonosan.

Hazudd, hogy Te értesz mindahhoz mit kérnek,
Nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.
Légtornász kell? Hát hazudd, hogy te szárnyalsz.
És tapsolni fognak majd, ha mindent elvállalsz.

Oly korban élek én, hol hazug mosoly lett a sikk,
Hol értelmét veszti lassan a becsület, szeretet és hit.
És ha eljár feletted az idő, mit ér a sok tapasztalat?
Nem ér ma már semmit, csupán értéktelen kacat.

Oly korban élek én, hol szitokszó lett az anyám,
Hol félrelökött szülők sorsa az elhagyatott magány.
Anyátlan-apátlan lett e modernnek kikiáltott világ.
Már szüleink névnapján sem kerül vázájukba virág.

Oly korban élek én, mit leginkább örökre felednék,
Vagy legalábbis a vigyorgó széllel szembemennék.
Lehervasztanám az arcáról a bárgyúság mosolyát.
Felkavarnám ezt a szép, langyos rózsaszín pocsolyát.

Oly korban szeretnék élni, hol tisztelik elhunyt anyám s apám,
Hol unokáim sorsa sem lehetne soha a kábítószeres magány.
Én oly korban szeretnék élni, hol megfogjuk egymás kezét,
Hol nem álszentségből építünk magunknak hamis élet-reményt.

Ily korban szeretnék én élni...!
És hiszem, hogy eljő egyszer majd talán,
Ha mi mind igaz hittel és együtt akarjuk
E kort, veletek is örömmel megosztanám.

(M. Laurens)