A nyár ment át az erdőn

Wass Albert: A nyár ment át az erdőn

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt,
Hiába volt felhőbe-halt a lelke:
azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol csoda-könnyű,
s az izgatott fák halk morajra keltek.
Harangvirágok összecsilingeltek,
s egyszerre feldalolt minden madár:
„A Nyár! A Nyár! A Nyár!”

 A nyár megállt,
és felemelte halkan a fejét.
Szomorúan a fákra nézett,
megtörölte két könnyes szemét
és ment tovább.

A bükkök alján elhalt a beszéd.
Szél megtorpant. Madár elhallgatott.
Csak a patak szíve zakatolt
nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A nyár ment át az erdőn,
s amerre elhaladt;
a néma erdő döbbent katonái
tisztelegve álltak sorfalat.