Az öreganyó

Az öreganyó

Tiszta hó pihen, a sötét hanton, 
bús gyász dala szól, a törött lanton. 
Csendesen búg, a sírok közt a szél, 
öreg kereszt előtt, egy anyóka üldögél. 

Csillogó könnyeit, a kendője nyeli el, 
s a fekete perzsára, a hó rászemetel. 
Gubbaszt és nézi a sötét keresztet, 
alatta fekszik az, kit valaha szeretett. 

Kérges kezeiben rózsafüzért morzsol, 
míg ajka halkan rövid imát mormol. 
Eszébe jut a kép a régi szeretőről, 
majd egy másik a gondoskodó férjről. 

Ó, hogyha láthatnád, gondolja magában, 
tenmagadat látom, a kisunokánkban. 
Deli legény lett ő, amilyen te akkor voltál, 
mikor még pajkosan, a jegykedőmért jártál. 

Fiaid jól vannak, kár volt úgy aggódnod, 
legkisebb maradt itt, ki rólam gondoskod`. 
Eképpen imádkoz`, emlékszik és mesél, 
s magában legbelül, már megváltást remél. 

Változik az idő, a szél is dühösen fú, 
mindjárt elkezdődik, az égiháború. 
Észre veszi ezt, lassan az anyóka, 
s elindul a hóban, botra támaszkodva. 

Nehezen halad már, óvatosan lépdel, 
arca elé húzva a perzsát, remegő kezével. 
Csikorgott, ropogott, a hó a csizma alatt, 
míg a hófúvásban, haza felé haladt. 

Megkönnyebbül mikor, beteszi az ajtót, 
kizárva a hideget, a szelet, és a hót. 
Vállkendőről eztán, lerázza a havat, 
majd reszkető kézzel, gyufa után matat. 

meggyulladt a láng, s kitágul a fény, 
apró lángok játszanak a száraz venyigén. 
melengető lángok elé, az anyóka leül, 
imára font kezekkel, szépen elszenderül.

 

(Bálint Dániel)