Panasz és vigasz

Szörny hirekbe vakulva-süketülve
indultam… Zeng a hegy, a nap
ragyog, de folyton elakad,
elakad a szivem s a lábam,
és hallva vig dalokat
szinte elsirom magamat:
Boldog tücskök, szerelmes madarak,
hát ti is vagytok a világon?

Vagytok még ti is? Megvagytok? A dal zeng.
Megvagytok? – kérdem ujra, meg
ujra, mintha a szivemet
biztatnám hinni: Vagytok ugye?! Mégis!
S elönt, mint jó könny a szemet,
a melegítő szeretet,
hogy maradt még, hogy van még valahol
a harcon kívül, van egyéb is.
Van, van, – súgom (vagy talán gondolom csak)
és mintha túlcsapna szegény
testemen az édes remény,
hogy a jónak sincs soha vége:
a külső öröm már az én
dalomként visszhangzik felém
s elhiteti, hogy odabent nem is
oly nagy a sziv keserüsége.
És felsóhajtok, sohsincs veszve minden,
hisz ahogy az örök panaszt,
magam teremtem a vigaszt:
azt, hogy észreveszem a szépet,
azt, hogy látom és hallom, azt,
hogy még utánzom a tavaszt
s beszélek, mint ti, tücskök, madarak,
ági-füvi kis hős zenészek!
(Szabó Lőrinc)

ISTEN OLTÓ-KÉSE

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.
Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szivembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.
Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom,
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényü arcom.
(Tóth Árpád)