Nálad nélkül

Örömet nem nyújt az élet,

Csak tenálad, csak tevéled!

Mint buborék széjjelpattan,

Ha osztályos nem vagy abban!

Az ég és föld bús, kietlen,

S ami rá van rakva ékül:

A boldogság gyötrő álom

Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könyje csordul:

Elveszesz te bánatombul!

Megkönnyíted a keresztet,

Melyet a sors rám eresztett!

És lelkemre nyugalom száll,

Az élettel úgy kibékül,

De hánykódó, zivataros

Tenger lenne nálad nélkül!

Ne is hagyjuk el mi ketten

Soha egymást az életben!

S egymás hű karjába dőlve

Menjünk el a temetőbe!

Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,

S visszavágynék én az égbül,

A sírban sem lenne nyugtom

Nálad nélkül, - nálad nélkül!

( Tompa Mihály)

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

( Várnai Zseni))

Várlak...

Az ajtóban foglak várni,

Úgy gyere hozzám, ahogy vagy,

Hozd el a szívedet, a lelkedet,

Hagyj ott mindent, ami nem te vagy.

Ha itt leszel, sírok neked,

Némán hulló tiszta könnyeket,

Lemosom rólad a bánatot,

A magány szántotta éveket.

Helyette arcodra simítom,

A fűszálon rezgő harmatot,

Hajnalt lehelek homlokodra,

Lecsókolom rólad a tegnapot.

Fonok hajadba napsugarat,

Szemeidre fénylő csillagot,

És lágy hangú melódiákat,

Hozok neked az ajkamon.

Elringatlak téged szelíden,

Ahogy tó vize a csónakot,

Itt alszol majd a szívemen,

Hisz a párnád is én vagyok.

( Grigo Zoltán)

Ha majd felnőtt leszel kicsi unokám...

Ha majd felnőtt leszel kicsi unokám,

Én már csak emlék leszek, pár gondolatfoszlány,

mely ott rejtőzik mindazoknak érző szívében,

kiket földi világomban nagyon szerettem.

Mert az Én időm már nem lesz elég arra,

hogy melletted lehessek  a boldog felnőttkorba,

és útmutatást adhassak, ha olykor-olykor néha,

könnyként csillan szemedbe a csalódások kínja.

Ezért hát, míg megtehetem, elmondom neked,

hogy az életemnél is jobban szeretlek, 

hisz bennem napról-napra erősíted azt a tudatot,

hogy Te, akkor sem feledsz, ha Én már meghalok.

Sok-sok boldog percet megélhettem veled,

amit sosem feledek el, amit magammal viszek,

hisz ezek a szép emlékek azok, amik értelmet adnak,

mindazon időnek, mit fentről kiszabtak.

(Kun Magdolna)

Szabadság

Tudd meg: szabad csak az, akit

Szó nem butít, fény nem vakít,

Se rang, se kincs nem veszteget meg,

Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,

A látszatot lenézi, meg nem óvja,

Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg: szabad csak az, kinek

Ajkát hazugság nem fertőzi meg,

Aki üres jelszókat nem visít,

Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.

Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,

Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,

Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,

Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre

S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg: szabad csak az, aki

Ha neve nincs is, mégis valaki,

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,

Tüzet fölöslegesen nem harangoz,

Van mindene, ha nincs is semmije,

Mert nem szorul rá soha senkire.

Nem áll szemébe húzott vaskalappal,

Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal,

És győzi szívvel, győzi vállal.

Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,

De megmutatja olykor, hogy van ökle….

Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság! Ezt a megszentelt nevet

Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!

Tudd meg : szabad csak az,

Aki oly áhítattal mondja ki,

Mint istenének szent nevét a jó pap.

Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít

És lelki béklyó többé nem szorít.

Hiába őrzi porkoláb s lakat

Az sose rab, ki lélekben szabad.

Az akkor is, ha koldus, nincstelen,

Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,

Hol áldozat nincs, nincs szabadság.

Ott van csupán, ahol szavát megértve

Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

De nem azért dúlt érte harc,

Hogy azt csináld, amit akarsz,

S mindazt, miért más robotolt,

Magad javára letarold,

Mert szabadabb akarsz lenni másnál.

A szabadság nem perzsavásár.

Nem a te árud. Milliók kincse az,

Mint a reménység, napsugár, tavasz,

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva

Ráönti illatát a szomjazó világra,

Hogy abból jótestvéri jusson

Minden szegénynek ugyanannyi jusson.

Míg több jut egynek, másnak kevesebb,

Nincs még szabadság, éget még a seb.

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,

Te sem vagy még szabad, te is csak…

Gyáva rab vagy.

(Heltai Jenő)

HELYCSERE

Helycsere (apámmal) 

Te elmentél s én itt maradtam.

Vagy én mentem s te maradtál?

Ugyanúgy kattognak ízületeim, 

mint egykor neked,

ha lépcsőn megyek felfelé.

Ugyanúgy falatozom bicskavégről,

s dobálom magamba az ételt, mint te.

Ugyanúgy libabőrös a nyakam,

mint volt a tiéd, 

míg tiéd volt a nyakad,

(most vajon kié?),

emlékszem, hogy irigyeltem,

milyen férfiasnak tűnt.

Ugyanúgy vacakol a térdem,

mint a tiéd, fokozottan ügyelnem kell rá.

Ugyanúgy kisebesedik olykor szájam

a pocsékul mosogatott éttermi poharaktól,

mint a tiéd.

Ugyanúgy bratyizok sorbaálláskor az emberekkel,

ahogyan te szoktad, cinkosan.

Ugyanúgy idézgetek félhangosan,

színészkedve fejből vagy könyvekből,

ahogy tőled hallottam.

Ugyanúgy szégyellős dünnyögésbe vész 

gyengédségem,

mint a tiéd.

Ugyanúgy faragok ceruzát, fogpiszkálót,

ahogyan tőled lestem el.

Ugyanúgy felcsattanok ingerülten,

ha barkácsolok, s valami nem jön össze,

ahogy veled is megesett.

Ugyanúgy emlegetem a dolgok 

tetves, nyavalyás mindenségét,

ahogy te emlegetted.

Ugyanúgy lobog bennem, 

ahogy benned lobogott

az az elpusztíthatatlannak hitt láng, 

melyet mohó életösztönnek nevezhetünk,

rajta, kihasítani helyünket a térben,

szolgálni azokat, akiket szeretünk,

küzdeni végkimerülésig,

roskadásig cipelni terheket,

elszöszmötölni szaporátlan aprómunkával,

belefeledkezni tűnődő pillanatokba,

századszorra kezdeni elölről.

Elmentem helyetted,

itt maradtál helyettem.

(Lackfi János)

Semmiért egészen

 Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsittithass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívűl, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

(Szabó Lőrinc)

Ahogy idősödöm

Ahogy idősödöm, egyre jobban érzem,

becsülni kell minden napot, mely adódik még nékem,

becsülni és megköszönni a magasságos égnek,

hogy nem hagyott el erőm, s hogy van még bennem élet.

Mert amíg van erő bennem, tán remélhetem azt,

hogy része lehet életemnek a következő nap,

és az azt követő újabb nap, melyben ismét meglelem,

azon apró csodákat, mikért érdemes élnem.

Sok évtized elszaladt már, s az időm egyre fogy,

mert úgy születtünk, hogy nem lehetünk halhatatlanok,

hiszen mindenkinek ki van szabva másodpercre tán,

hogy mikor fénylik fel előtte egy másik útirány.

(Kun Magdolna)

Az anyák már csak ilyenek

 

Vigyázd, édesanyád, addig, amíg lehet,

mert eljön az a nap, mikor már nem teheted meg.

hisz az anyák sem birtokolják azt az örök életet,

amely nem róna szívükre halálbélyeget. 

Tudod, az édesanyák csak néha könnyeznek,

mert elfojtják fájdalmukat, mibe belevéreznek,

elfojtják mindazért, hogy gyermekeiknek 

sosem okozzanak nehéz perceket.

Az édesanyák mind-mind ilyen áldott emberek,

akik keservet és könnyet mélyre temetnek,

csak azért mert jól tudják, hogy eljön az a nap,

mikor vesztett hősként ők is porba hullanak.

S akkor gyermekeik kezét nem lesz, aki fogja,

mert mind ki jegyet váltott az égi csillagsorba,

már csak fentről érezheti, mily fájdalom az,

ha gyermeke e nagyvilágban egyedül marad.

(Kun Magdolna)

Anyámról álmodtam

Megint Anyámról álmodtam az éjjel,

ezüstös haján megcsillant a fény,

ajka mosolygott, s szeme olyan kék volt,

mint az augusztusi kéklő, tiszta ég.

Halkan hívott, s a vállam simogatta,

arcára néztem s láttam, mily fehér,

barázdát szántott a zord idő rája,

de nekem így is szebb volt bárkinél.

Ma már arcát csak álmaimban látom,

bár a fiókban ott lapul a kép,

amelyen arca szinte még sugárzik,

s szinte hallom hangját, ahogyan beszél.

Olyankor fáj. És megadnék mindent,

ha csak egyszer is jönne még felém,

hogy elmondjam néki, mennyire hiányzik,

s mióta elment, szívem csupa dér.

Akkor még én is sokkal ifjabb voltam,

s nem sejtettem, hogy mennyire nehéz

nélküle minden, s olyan árva lettem,

mint az őszi szélben hulló falevél.

Látod, Anya? Már öreg lettem én is.

Arcom fakul, s már hajam is fehér,

s most a gyermekeim én is éppúgy várom,

épp olyan féltőn, mint te egykor rég.

Az én időm is már lassan télbe fordul,

s már csak álmaimban indulok feléd,

de ugyanúgy élsz az emlékeimben,

s hiányzol, Anya! Ugyanúgy, mint rég.

(Meggyesi Éva)

Anyám

Csendes magányában nem panaszkodott,

akkor sem amikor könnyet hullatott,

mert fájdalmánál erősebb volt azon tudata,

hogy már senki nincs, aki segíthet rajta.

Ezért tudott mindvégig erős maradni,

szívének gondjait sorsára hagyni,

és úgy élni az életét, hogy minden könnycseppje,

anyai mosolyba legyen elrejtve.

Bátor volt az én anyám, hétköznapi hős,

ki most tiszta szívvel áll a Jóisten előtt,

aki már minden egyes könnyét felszárította,

hogy szép lelkét ne sebezze a magány fájdalma.

Én is így élem le majd az életem,

gondjaim, fájdalmaim mind félreteszem,

és bátran tűröm el, ha a sorsom megsebez,

mert tudom odafenn minden könnyebb lesz.

(Kun Magdolna)

Az én anyám...

 Az én harcosom

Az én anyám, mosolygott akkor is, ha szeme,

megbántásból eredő könnyekkel volt tele,

és akkor is, ha szívében a sok-sokévnyi bánat,

torkát elszorítván utat tört magának.

Mert bármilyen mélységes fájdalom is érte,

erőt vett magán, hogy valahogy túlélje,

hiszen jól tudta, ha összetörik, ha megadja magát,

önnön léte nélkül széthullhat a család.

Én sosem értettem meg, mitől oly erős,

s honnan bátorsága, mivel mindenkit legyőz,

mindenkit és mindent, ami elé tornyosult,

ami szíve rejtett zugában, csendben meglapult.

Mára viszont, Én is értem, hogyan lehetett,

hogy jó anyám, tűzön-vízen átall léphetett,

meg nem tántorodva, meg nem futamodva,

önmagán, s az életén sosem sajnálkozva.

Ami erőt adott, anyámnak, ami győzelemre vitte,

nem volt más, mint határtalan, végtelen nagy mersze,

az a nagy-nagy merészség, amit csak az vihet véghez,

aki a családjáért élni és meghalni is képes.

(Kun Magdolna)

Dicsérlek, Uram, amiért nekem adtad kedvesemet

ZSOLTÁROS

Dicsérlek, Uram,

amiért nekem adtad kedvesemet,

lelkem helyett lelkemet,

okos kertészemet,

növekedésem ösztönzőjét,

burjánzásom visszanyesőjét,

akiben megtalálhatom mindazt,

amire érdemes volt sóvárognom.

Add, hogy fájdalmat neki ne okozzak,

hogy fájdalmában osztozni képes legyek,

s ha osztozni nem is tudok,

ha terheit átvenni gyenge is vagyok,

legalább mellette álljak,

ott legyek, jelen legyek,

vele legyek,

jelenlétében legyek,

jelenlétembe vonjam őt,

átéljem és az enyémbe

olvasszam életét.

Add, hogy rá ne telepedjek

rettentő önzésemben,

ki ne pusztítsam, mint kertben

feledett lavór az alatta elsatnyult füvet,

hagyjam lélegzethez jutni,

ne csörtessek érzéketlenül előre,

ne csapódjanak arcába

a kezemből kiszabaduló tüskés indák,

hanem észrevétlenül elhajlítsam

útjából az ágakat,

elgördítsem az akadályokat,

hogy ne ejtsek rajta véletlenül sem sebet,

hogy ne őrizgessek semmi véletlenül ejtett sebet,

hogy ne essek a meddő versengés vétkébe,

hogy ne akarjak mindig okosabb lenni,

hogy szabadon engedjem,

mint egy madarat,

és szabadnak várjam vissza,

mint egy madarat.

(Lackfi János)

A kacagó szív

 Charles Bukowski: A kacagó szív

az életed a te életed,

ne taknyosítsd el a behódolásig.

légy résen.

van más út.

fény is van valahol.

kicsi fény, meglehet, de

felhorzsolja a sötétséget.

légy résen.

istenadta lehetőségeid vannak.

ismerd őket.

élj velük.

a halált nem győzheted le, de

legyőzheted az életben néha.

és minél gyakrabban sikerül,

annál több lesz a fény.

az életed a te életed.

ismerd meg, míg éled.

egy csoda vagy, és

az istenek sóvárogják a gyönyört

benned.

Fordította: Kabai Lóránt.

TÖRJÜK FEL A DIÓKAT, KEDVES

Látod?

A táj zöld mokaszinja csupa rongy már:

a gyűrt avaron kutya-szél szimatolgat.

Elment a nyár,

ez a szép és vidám, szeszélyes asszony:

gyönyörű tüzei már messze lobognak,

nyomában eső kopog,-

de nézd, odafönt a rozsdás, sárguló parton,

öblös, kiszakadt fénykosarából olykor-

olykor még kipotyog

egy-egy édeskés, hamvas, ringló-ízű nap

és Jonathán-illatú reggel,

s néhány dióhéjba zárt, aranyat ígérő

alkony óra is ide-oda lángol az őszi homályból

s elénk gurul kertünk vén diófája alatt...

Jőjj hát,

hajoljunk le értük bölcs szerelemmel,

s meg-megtörülgetve a sártól valamennyit,

törjük fel a diókat kedves, mind, mind,

amíg még elébünk ejt az Idő,

hogy egy-egy meleg nap, meleg óra

jó ízéből visszataláljon

őszbe hanyatló szíveinkhez egy-egy

sugár,

Ifjúságunk távoli fényeiből

az élet, a nyár...

(Csepeli Szabó Béla)

Anyám csendessége

Csak ültél anyám némán az ajtó figyelve,

mikor kattan a zár, és én mikor lépek be,

hogy fejet hajtsak előtted megszégyenülten,

mert most is, mint mindig későn érkeztem.

Csak ültél némán, s könnyed hullattad,

miközben igazi fájdalmad, visszafojtottad,

hogy meg ne lássam soha szelíd szemedben,

milyen érzés sírni az éji csendekben.

Csak ültél és hűen vártál, reggel, délben, este,

mindegy hogy éj volt, vagy éppen napfelkelte,

te csak vártál anyám, vártál rám rendületlenül,

mint kinek az akarata sohasem gyengül.

Te tudtad, hogy az anyák mind-mind ilyenek,

visszafogják könnyeiket, és nem keseregnek,

nem mutatják fájdalmukat, sem szenvedésüket,

mert szívükben végtelen a gyermek-szeretet.

(Kun Magdolna)

Árva-ház

Pattan a lakat, nyög a zár

ahogy megmozdul a kilincs,

vállam fölött beszökő fény

lopva les be, de benn már senki sincs.

Repedezett a mennyezet,

mint kapától feltört tenyér,

közepén életvonal fut,

de deltaágra szakad, véget ér.

Agg mész sárga pora pereg,

bennük apám utolsó sóhaja

elterül a beton padlón,

és eltűnik, mint vizes lábnyoma.

Ágyán csak emléke pihen,

cipőim suttogva lépnek,

tenyerem langya élt simít

a lepedőn gyűrődő emléknek.

Pók szalad, nézem keresztjét,

közben szövöm lyukas imám,

de fonalam hamar elfogy,

soha nem volt fekete bibliám.

Az asztalon gyertya csonkja,

a kanóc viaszba zárva,

piros fejű gyufaszálak

már nem indulnak tüzes csatára.

Utolsó beszélgetésünk

szavai keringnek bennem,

ő már beteg volt, de tréfált,

én belül sírtam, kívül nevettem.

Ősz hajába bújt a tavasz,

arcán virult a pipacs láz,

mikor elbúcsúztam tőle,

nem tudtam, Isten rá már nem vigyáz.

(Tóth János Janus)

Nem a tulajdonod a gyermek

A gyermek nem tiéd, bár hozzád születik,

tanítani jött ő választott szüleit.

Neveld tehát szívvel, boldog szeretettel,

hadd legyen belőle igaz, érző ember!

Figyeld a vágyait, álmodj együtt véle,

segítsd őt az útján, hogy célját elérje!

Ne add örökségül nem teljesült vágyad,

ne add rá álmaid – levetett ruhádat!

Nem a te életed kell neki megélni,

ne akard az útját másikra cserélni!

Engedd azzá válni, kivé lennie kell,

s talán tetteivel téged tanít, nevel!

Engedd a szekerét könnyedén gurulni,

támogasd és meglásd, fog ő boldogulni!

Egyengesd az útját, s te is jobbá válhatsz,

s tán kérdéseidre ő fog adni választ!

Köszönd meg a sorsnak, hogy téged választott,

hogy szeretetével, szívvel elárasztott!

Ne tereld másfelé, mint amerre menne,

hiszen egy új jövő csírázik ki benne!

Hagyd, hogy megmutassa fénylő csillagait,

próbáld megérteni, ami benne lakik.

Ne urald a lelkét, de dicsérd, ha jót tesz,

biztasd, jó ha belé néha lelket öntesz!

Ami nagyon fontos, tedd ezt szeretettel,

hadd legyen belőle igaz, érző ember!

Hadd válhasson azzá aminek született,

ne adj vágyainak béklyót, feszületet!

Nem a tulajdonod, ne akard uralni,

ha más utat keres, nem kell belehalni!

Te dolgod, hogy segíts, – s csak akkor, ha kérte!

Ha eléri célját, hálás lesz majd érte.

( Aranyosi Ervin)

Ennyit ér az életük?

Te átérzed- e, azt a kínt, s azt a fájdalmat,

amit azok éreznek, kiket magukra hagynak.

Kiknek úgy kell eltávozni, hogy többé nem látják,

sem a gyermeküket, sem az unokát.

Gondolj csak bele, hogy ezek a megtört emberek,

ágyhoz kötve, magányosan, mit érezhetnek,

mit éreznek, mikor arra gondolnak,

hogy e kegyetlen világban hová jutottak.

Hogyan is értenéd az Ő szenvedésüket,

hisz Te még ölelheted unokádat, szeretteidet,

és szabadon járkálhatsz, nem vagy ágyhoz kötve,

mint azok kiknek szívét e világ összetörte.

De vigyázz, mert egyszer téged is elér majd a végzet,

és neked is keserű lesz ez a könnyel teli élet,

és keserű lesz az a tudat, hogy ez a bűnnel telt világ,

semmibe sem veszi léted mivoltát.

(Kun Magdolna)

MINT A BOLTÍV ANGYALSZÁRNYA

Én előtted nem is voltam,

aki voltam, nem én voltam,

nem is élve, hanem holtan,

önmagamból kifordultan.

Mint a boltív angyalszárnya,

úgy hajoltunk mi egymásra,

terhünk tesszük csak egymásra,

vállam terhed nyugovása.

Vérem-véred egy keringés,

én a vászon, te a hímzés,

keringeti véred vérem,

vérem helyett vértestvérem.

Ha moccanok, megsebezlek,

úgy szorítasz, lélegezzek,

egyet moccansz, megsebezhet,

ha lehelsz, belélegezlek.

Mint a boltív angyalszárnya,

úgy hajoltunk mi egymásra,

repülésre, maradásra,

talpig öröklétbe ásva.

(Lackfi János)

ez vagyok én

Vagyok. 

Mint minden itt a földön. 

Megyek. 

Mint ahogy minden halad. 

Élek. 

Mint fűszál él a réten. 

Éltem csúnyán és éltem szépen. 

Van bennem árnyék. 

Van rajtam fény. 

Ennyi csak minden. 

Ez vagyok én. 

Ha te nem lennél

 Ha Te nem lennél,          

Szemem fényében szürke köd lenne,  

Elfelejtene színesedni az én világom.   

Kialudnának a csillagok.

Ha Te nem lennél,

Nem jutna el a virágod illata szívemig,                     

A pillangók is denevérekké fajulnának, 

Összevesznének a szürke homokon.

Ha Te nem lennél,     

Csendbe oldódnának a harangok,                      

Fák ágain hamisan ásítanának a madarak.

Ha Te nem lennél,         

Lépéseimből elszökne a mozdulat,

Megfordulna bennem a vérkeringés.

Visszautaznék anyám méhébe,

Hogy újra megfoganjak, 

Hozzád felnőnék, hogy örökbe fogadj.

(𝗙𝗲𝗹𝗳𝗼̈𝗹𝗱𝗶 𝗝𝗼́𝘇𝘀𝗲𝗳)

Isten ott él bennem

 Isten ott él bennem,

hiszen ő teremtett, 

rámásolta arcát arcomra,

belém lehelte lelkét,

évmilliókkal ezelőtt

ő álmodott meg magának engem,

mert mindennél jobban vágyik 

kettesben lenni velem,

és nem baj, hogy nem vagyok rá méltó,

van hatalma méltóvá tenni engem.

Persze a saját kis gondjaim, bajaim,

életem, vágyaim, sebzettségeim

annyira zsibongnak koponyámban,

hogy ha leülök vele kettesben,

nyilván rám tör az érzés:

igazából magamra maradtam.

Még jó, hogy évezredekkel ezelőtt

mások fülébe súgta igéit, 

dünnyögjék tovább fülből fülbe,

felüthetem a Könyvet,

amibe mindezt feljegyezték,

és olvashatom belőle, 

amit nekem szeretne mondani:

„gyermekem vagy örökké,

magamból szültelek téged

a hajnalcsillag előtt, 

kedvem telik benned,

legyél folyóvíz mellé ültetett fa,

zöldellj minden időben,

elárasztalak édességgel,

mert nem a pusztítás, 

hanem az élet Istene vagyok, 

azt akarom, 

hogy ne a halál árnyékában ülj, 

hogy életed legyen,

és túlcsorduló bőségben legyen”

És minél többet olvasom, 

annál jobban felismerem a hangját, 

és hálát adok mindazért,

amit kaptam, láttam, ízleltem, 

mert a hálaadás a beszélgetés előszobája,

és dicsérem őt a tengerekért, a vulkánokért,

a paradicsommadarakért és a csikóhalakért,

mert a dicséret a szeretet pecsétje,

és minél többet kérdezgetem,

annál biztosabban jön a válasz,

SMS-ben, szóban, kutyaugatásban,

autók rendszámtábláin, óriásplakáton,

dalokban, képekben, álmokban, 

mások szavaiban. Lassú folyamat,

de tartós örömöt, békét ad, 

bekapcsol a kegyelem hatalmas

áramlásába.

(Lackfi János)

Szeretve tenned a jót

Sípszó előtt hagyj üzenetet!

Mielőtt a bíró végleg

lefújja a meccset

kellene élned

és szeretve

tenned

a jót

is...

(42 don't panic)

Teremtés

Hibás darab, mondtad, és kiemeltél

a futószalagról egyenletes

ütemben jövő darabok közül,

föltartottál a fény felé, szakértő,

keskenyre húzott szemmel nézegettél,

forgattál ujjaid finom begyével,

megnyomkodtál kicsit, aztán körömmel

kocogtattál, sőt valami savat

is cseppentettél rám (bár meg kell adni,

ez utóbbit igen figyelmesen,

üvegrudaddal épp csak birizgálva),

de minden stimmelt, textúrára, színre.

Még meg is szagoltál, de semmi, ott se.

Hibás darab, mondtad, és visszatettél

a sok egyforma késztermék közé."

(Nádasdy Ádám)

Látszat

 Látszat

Egyik nap igen puccos boltba

tévedtem, ahol fénylő neon

hirdette, itt aztán minden van.

Elérhető áron a majdnem

valóság, de ki bánja, ha csak

ennyi a látszat ára.

Szeretetet, jóságot, békét

fáradsággal hosszan munkálni,

ugyan, ki tudja azt megvárni?

Elég az öntapadós címke,

cirádás betűkkel ragasztva

a létre: "Itt lakik a béke."

Üres hasnak jóllakott mosoly,

vágyó szívnek csalfa, vak remény.

A polcokon megannyi álca,

mind a valóságot játssza, bár

titokban érzem, a látszatot

köszönöm nem kérem.

(42 don't panic)

Megláttam magam a szemedben

 "Megláttam magam a szemedben,

s tudtam, szép vagyok és egyetlen.

És ilyen tükröm nem lesz több egy sem,

sokáig elidőztem a szemedben."

(Károlyi Amy)

Ott vagyok

Ott vagyok veled a télben a nyárban, 

Mulandó napjainknak a zivatarában,

Ott vagyok veled, ha nem jön az álom 

Szívem ajtaját előtted bátran kitárom.

Ott vagyok ha nem vérzik, mégis fáj ,

Amikor lelked elborítja vakító homály

És ott vagyok ha vádol a sors téged ,

Mutatom az utat, legyen hová lépned.

Ott vagyok én veled a fűben a fában, 

A mulandó évek gyors zuhatagában ,

Ott vagyok akkor is ha tán nem érzed 

Láthatatlan szárnyakon repülök érted.

Ott vagyok melletted reggel és este ,

Amikor eltakar téged némaság leple 

Ott vagyok veled ha remeg a tested ,

Vigyázok rá, hogy ne sérüljön a lelked.

Ott vagyok ha félsz és tán nem látod 

Hogy én voltam s leszek a te álmod ,

Ott vagyok amikor feladnál mindent 

Érezned kell azt, mit érzek én itt bent.

És érezned kell amikor hív a lelkem ,

Éreznem kell, hogy nem hiába éltem

Érezni akarom,  én vagyok a minden,

Neked adom szívből összes kincsem.

Ott leszek veled ha eljön majd az óra ,

És indulnunk kell egy messzi utazásra

Ott leszek én veled akár ezer életen át 

S öntözöm szíved folyton nyíló virágát.

(Csongor Nikola)

A kert

 A kert

Van egy kert a domboldalon,

hogy mi van benne...?

Lerajzolom.

Van egy apu meg egy anyu,

fölöttük szivárványkapu,

szeretetre nyíló ajtó,

egy szép ház, egy kis tó,

a kertben érett gyümölcsök,

nézd, mennyi sütőtök!

A bokor alatt bogarak,

nekik ez a bölcső az avar alatt,

hogy szalad a kis bodobács,

kiabálja, ő az ács.

Itt lepke száll, ott mókus kutat

valami ízleteset és finomat,

mert finomságból bőven szedel,

ha megéhezel, ott a szeder.

Ez itt egy gyerek, ez én vagyok,

a Nap fölöttem nézd, hogy ragyog?

Így éltünk itt gondtalan,

szegényen, de boldogan,

aztán a kert felszállt a Mennybe,

apu is anyu is odament be,

szeretetre nyílt az ajtó,

s ott volt a szép ház s a kis tó.

Minden ott van, amit szerettem,

Isten új hazát teremtett a Mennyben..

(Kormány Gábor)

Örülnünk kellene

 "Örülnünk kellene minden percnek, amelyet megadott az ég,

megcsodálni az erdőt, a rétet, s szeretni mindent, ami szép.

A fodrozódó víz tükrében, mikor még szunnyad a világ,

hallgatni, ahogy suttog az erdő, mikor a szél muzsikál."

(Meggyesi Éva: Örülnünk kellene - versrészlet)

Vigyázz a szóra

 Vigyázz a szóra

Ne bántsd meg az édesanyád sem szóval, sem tettel,

mert nem is sejted mily nagy hibát, követhetsz el ezzel,

hiszen minden egyes bántó szó, azt a fáradt szívet éri,

melynek csendesülő dobbanása a te életed védi.

Gondolj arra, hogy a sértés mily nagy sebet ejt,

ha tudja, fájdalmát az okozza, kit szeretve nevelt,

akiért lelkét is eladná, akiért ölni volna képes,

akinek lába elé szórná a világmindenséget.

Tudd, egy napon, ha már édesanyád csak emlékedben él,

minden bántás, minden rossz tett lelked égeté,

mert nem hagy az a gyötrő kín, s  az a belső szenvedés,

mit akkor érzel,  ha ez a szerető szív már nem lehet tiéd.

Kun Magdolna

HALLOD-E, TE TÜKÖRKÉPEM

Hallod-e, te tükörképem,

Apukám volt ilyen éppen.

Ne mocorogj, maradj szépen,

Mint nagyanyám régi képen.

Az ő arcuk az én arcom,

Ők álmodnak, ha én alszom,

Az ő szemük az én szemem,

A fejükkel emlékezem.

Fenn élnek ők a padláson,

A határba mind kilásson.

Kinn élnek a temetőben,

Ha kiszöknek énbelőlem.

Énbelőlem bár kilépnek,

Éjjel-nappal velem élnek,

A fejemet simogatják,

A vállamat lapogatják.

Lapogatják a vállamat,

Alusznak a szívem alatt.

Ha lefekszem, ha felkelek,

Kezük fogom, mint egy gyerek.

Ha én nézek, ők is néznek,

Esznek velem lépesmézet.

Ha én megyek, ők is mennek

Útjain a végtelennek.

(Lackfi János)

Szívem falán

SZÍVEM FALÁN

Szívem falán a gond sötétlik,

Egy árny a hófehér falon:

Óh, megöregszel te is egyszer,

Én édes, szőke angyalom.

.

A szőke haj ezüstre válik,

Barázdás lesz a homlokod,

És csókos ajkad pírja elvész

S a szíved halkabban dobog.

.

És benne mélyen eltemetve

A régi, régi szerelem,

És szenvedélytelen, szelíden

Fogsz társalogni énvelem.

.

Igérd meg azt, hogy kezed akkor

Kezemből vissza nem veszed,

S szeretni fogsz majd akkor is még,

Mikor már én is vén leszek.

.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy oly nagyon szerettelek,

Hogy rácsókoltam ajakadra

Sok év alatt a zord telet.

.

Igérd meg azt, hogy megbocsátod,

Hogy elhervadtál keblemen,

Hogy másnak senkije se voltál,

Csak nékem voltál mindenem.

.

Igérd meg azt, hogy szemrehányást

Szíved magadba nem fogad

S nem kéri tőlem soha vissza

Aranyos ifjúságodat.

(Heltai Jenő)

Búcsúzás

Búcsúzás

„Aztán vigyázz! Jó egészséget!”

– Ne aggódj, ne légy ideges! –

Búcsúzunk. Még sokáig nézlek,

s Te még sokáig integetsz.

Szánva, értőn, nevetve néznek,

bólintanak az emberek.

.

Mennék, – de most minden lépésnek

szívembe botló súlya van.

Milyen is voltál? – Visszanézek,

s látod? – Rád intek boldogan.

És bátorító nevetésed

fényével bíztatom magam.

.

Aztán visszafordulok újra,

már kalapom is lengetem,

és legkedvesebb nótám fújva

vidítlak, pedig – Istenem –

a szememet a könny elfutja

s lassú kéz szorítja szívem.

.

Megyek tovább, feljebb a hegyre,

lásd: – bírom én, szinte futok.

Hahó! és integetek egyre –

– s valami sósba kóstolok.

Erőltetem arcom nevetve,

pedig belül már zokogok.

.

De jó, hogy mindezt Te nem látod.

Már messze vagy én drága kis

barna gerlém; – kendő a zászlód:

vígasztal; s kiáltsz, bátorítsz.

– Csak már olyan sokáig állsz ott.

Lehet, hogy közben sírsz Te is?!…

( Váci Mihály)

Öregasszony

Öregasszony 

    Nekünk nagy ez a ház fiam,

    az ürességtől megreped akár a téli ég,

    kicsi hízót ölünk, kicsi lábasba főzünk,

    kicsi életet élünk édesem,

    csak ez a világ olyan végtelen,

    s te vagy legtávolabb.

    Ha látom az árva tányérokat fiam,

    mindig rád gondolok,

    ha látom a nagy bödönöket,

    a nagy fazekakat,

    te jutsz eszembe.

    Ha látom a harmadik ágyat,

    kicsordul a könnyem,

    ha végigmegyek kamrán és szobán,

    világot jártam érted azt hiszem,

    hogy megtaláljalak.

    Ha csillag lennél, látnálak fiam,

    ha csillag lennél, kisütnél minden este,

    nem feküdnék le oly korán,

    kiállnék a kapu elé,

    ahogyan várni szoktalak.

    Könnyembe rejtenélek el,

    te legszebb fényű csillagom,

    hosszan néznélek, hogy behunyt

    szemem mögött is lássalak.

( Ágh István)

Nőnapi köszöntő

 Nőnapi köszöntő

Drága anyám,

nem tudom az égben nyílnak-e virágok,

és érezhető-e édes illatuk,

de azt tudom, én ma is úgy gondolok rád,

és ugyanúgy köszöntelek téged,

mint mikor pöttyös kötényedbe bújtam,

hogy érezni véljem azt az édes melegséget,

mely őrizte, védte bennem

az irántad való gyermeki hűséget.

Drága anyám,

nem tudom ott fenn van-e kacagás,

és mesélnek e nektek szép történetet,

melyek a múltról szólnak, és mind-mindazokról,

kik itt a földön nagyon szerettek.

Én csak azt az egyet tudom, de azt biztosan,

hogyha nincs is ünnepnap ott fenn a magasban,

itt lenn akkor is úgy emlékezem,

mintha még most is itt lennél velem,

és kezed simogatván újra mondhatnám,

boldog Nőnapot drága jó anyám.

(Kun Magdolna)

(Nyugalma legyen csedes minden nőnek, aki fent ünnepeli a Nők napját a magas égben.)

Anyámat a szíve vitte el

 Anyámat a szíve vitte el

Azt mondják anyámat, a szíve vitte el.

Az a szív mely egykor értem lüktetett,

s értem fájt minden olyan percet,

amibe az élet belekönnyezett.

Azt mondják anyám sokszor látták sírni,

mikor arról beszéltek, mily jó gyermek vagyok,

olyan gyermek, ki sosem szégyellte

azt az érző lelket, mit Istentől kapott.

Azt mondják az Ő lelke is fényes csillag lett,

s fentről mosolyog rám minden éjszakán,

mikor felhőn szálló sóhajom az égre leheli,

- az élet ajándéka te voltál anyám-

Ma már nem mesélnek anyámról ismerősei,

feledésbe merült tüneményes léte,

csak én vagyok még, én, ki minden egyes nap

visszahozza őt az élet mezsgyéjére.

(Kun Magdolna)

Látható az Isten

 Fűben, virágban, dalban, fában,

születésben és elmúlásban,

mosolyban, könnyben, porban, kincsben,

ahol sötét van, ahol fény ég,

nincs oly magasság, nincs oly mélység,

amiben Ő benne nincsen.

Arasznyi életünk alatt

nincs egy csalóka pillanat,

mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,

s szeme elé a fény korlátja nőtt.

Az csak olyankor látja őt,

mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, Zivataros,

villám-világos éjszakákon.

(Wass Albert)

Utazás a Balaton körül

 „Sohasem felejtem el azt a pillanatot,

Amikor ezt a tündérországot megláttam….

Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna,

Lelkemet ihlet, gyönyör ragadta el.

Soha nem láttam még ehhez hasonló gyönyörű tüneményt,”

(Eötvös Károly)

A Balaton

Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,

égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!

Arcát a hold benned elmélázva nézi,

s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan

az éjjeli csendben az alvó fa alatt.

Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:

Balatont álmodom s melléje magamat.

( Gárdonyi Géza)

Ölelsz-e még

 Ölelsz-e még akkor

Ha majd a sötétség árnyai mellénk szegődnek,

és reszketeggé teszik ráncos kezünket,

olyannak látsz-e mint akkor hajdanán,

mikor csókjaidtól volt tűzforró a szám.

Ha már sérült tudatom nem emlékezik,

és fájni sem fájja többé az élet sebeit,

vigyázod-e velem azokat a jelenperceket,

ami kettőnknek még elrendeltetett.

Ha majd kibontott hajamon nem csillan több fény,

s mosoly sem nyit utat ajkam szegletén

ölelsz-e még akkor és simítod-e arcom,

addig amíg rám nem terül a csillagfényes alkony.

Ha majd szoros kötelékünk lazulásra vágyik,

mert szivárványt fon bele egy másik dobbanás is,

őrzöd-e hűségét annak a sok együtt töltött évnek,

amibe kettőnk sorsa mélyen beleégett.

Vagy minden, ami voltam

el lesz feledve,

s csak szálló porszem leszek

szélnek eresztve.

(Kun Magdolna)

Levegőt, szabadságot

 A levegőt s a szabadságot csak akkor érezzük, ha nincs.

(Weöres Sándor)

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

 Gyógyíts meg!

 

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Nézd: elszárad a fám

A testem-lelkem fája...

De épek még a gyökerek talán.

A tompa, tunya tespedés alatt,

Gyökereimben: érzem magamat,

És ott zsong millió melódiám.

 

Én Istenem, gyógyíts meg engemet!

Hiszen - nem is éltem igazában.

Csak úgy éltem, mint lepke a bábban,

Csak úgy éltem, mint árnyék a fényben:

Rólam gondolt roppant gondolatod

Torz árnyékaképpen.

 

Egy kóbor szellő néha-néha

Valami balzsam illatot hozott.

Akkor megéreztem: ez az élet,

S megéreztem a Te közelléted, -

S maradtam mégis torz és átkozott.

 

Én Istenem, gyógyíts meg engemet.

Én szeretni és adni akarok:

Egy harmatcseppért is - tengereket.

S most tengereket látok felém jönni,

És nem maradt egy könnyem - megköszönni.

(Reményik Sándor)

 

Uram, kérlek, sétálj át házamon!

Aranyosi Ervin: Uram, kérlek, sétálj át házamon!

Uram, kérlek, sétálj át házamon!

Vidd el fájdalmam, oldd fel a bánatom!

Add hogy a létben boldogabb legyek!

Segíts tanulni, hogy kedvedre tegyek.

Ó, nem csak megfelelni vágyom én,

csak tenni dolgom, önként és könnyedén,

hogy a világ vidámabb hely legyen,

s ne uralkodjon ember, emberen.

Ó, jó Uram, nem várok új csodát,

csak legyen itt is úgy, mint odaát.

Jusson a Földre elég tiszta fény,

lehessen több a hívő, tiszta lény.

Én nem hiszem, létünknek ára van,

hogy nem lehet álmunk határtalan,

hogy a szeretet pénzben mérhető,

vagy nyitott szívvel el nem érhető!

Uram, engedd, hogy eszközöd legyek,

minden szavam töltse meg szeretet,

s úgy mint magot, igédet szórva szét,

legyen hasznos a vers, a szóbeszéd!

Hadd nyissam végre fel a szemeket,

az élet célja csak a szeretet!

S nem kell se harc, se véres küzdelem,

annak, ki így él, majd együtt, velem.

Uram, kérlek, sétálj át házamon!

A lét ne legyen teher vállamon,

élhessek végre szabadon, boldogan,

s kövessék léptem a Földön oly sokan!